A Barcasági Csángó Alapítvány - Egyesület a négyfalusi Zajzoni Rab István Középiskola háttérintézete. Az egyesület részt vesz az iskola életében, mint támogató és program szervező, valamint koordinálja az iskolában működő diák tanács munkáját is. A két intézmény munkája szorosan összefügg, s ameddig az iskola a diákokat a formális tanításban részesíti, az egyesület igyekezik segítséget nyújtani az informális oktatásban. Nyomon követi és koordinálja a diák tanács működését, valamint díjazza az osztályok önálló, önkéntes, közösségépítő tevékenységét. Az elmúlt 3 évben kiosztásra került az Osztályszellem díj, mely a legtevékenyebb, legösszetartóbb, legtöbb önkéntes munkát vállaló osztályt díjazta. A díj egy-egy csapatépítő osztálykirándulás. Pályázatunk által, amelyet a Bethlen Gábor Alapkezlő Zrt. támogatott, 15-18 éves diák számára biztosítottunk önképző és csapatépítő tevékenységeket. A táborokban résztvevő diákok a diák tanács diákjai illetve az osztályszellem díjat megnyerő osztály diákjai voltak. Összesen 46 diáknak adtuk meg a lehetőség, hogy olyan tevékenységeken vegyen részt, ahol személyiség fejlesztő, önismereti, csapatépítő és szervezői adottságait fejlessze. A közösségi munkában részt vállaló diákok díjazása, olyan jutalom, amely tovább sarkalja őket a kiváló, eredményes munka bevállalására. A program legnagyobb nyeresége pedig az, hogy tapasztalt, kiegyensúlyozót, lendületes egyéneket nyerünk a közösségi munkák kivitelezésére. Jelen program komoly befektetés a közösségünk jövőjében. A tevékenységeket szakképzet csapatépítő szervezetek biztosították. A helyi közösségnek nagy szüksége van új, tapasztalt egyénekre, akik hajlandóak önkéntesen közösségi munkát végezni.
Az alábbiakban a megvalósult tevékenységek beszámolóját olvashatják, úgy, ahogy azt a résztvevők megélték.
Hlavathy Zsuzsánna – Program koordinátor
CsapatÉPítés, avagy hogyan éljük túl a hétvégét
Tavaly az osztályunk ismét megnyerte az Osztályszellem díjat, így idén, év elején, elmehettünk három napra egy csapatépítő hétvégére, Szovátára, az Outward Bound Romania-hoz.
Először a dátumot szögeztük le, és úgy döntöttünk, hogy szeptember utolsó hétvégéjén megyünk el, mivel akkor még tart a vénasszonyok nyara. Szerencsénk is volt, szép időt kaptunk el végig.
Pénteken indultunk el itthonről, vonattal mentünk egészen Segesvárig, ahol egy kisbusz várt ránk ami elvitt egészen a táborig. Az úton igyekeztünk pihenni, mert nem tudtuk mi vár ránk: egyből valami ismerkedős játékkal fogadnának a hétvége szervezői vagy esetleg megbeszéléssel kezdenénk mindent, netán belecsapnánk minden közepébe és elkezdjük a csapatépítésünket mindenféle bizalmi feladattal? Végül az ebéddel kezdtük meg eseménydús hétvégénket. Délután, miután ismerkedtünk és felállítottuk saját szabályainkat, kimentünk a közeli kápolnához. Csapatvezetőnk, Tünde, hármas csapatokba osztott minket és úgy másztunk ki odáig, hogy egy-egy teniszlabdát gurítgattunk felfele egy bot segítségével. Büszkén mondom, hogy az én csapatom lett az első aki a célhoz ért, de azért a többiek is szorosan mögöttünk voltak. A kápolnánál körbe álltunk, játszodtunk egyet, majd kifeküdtünk a fűbe, egymás mellé, megfogtuk egymás kezét és így próbáltunk közelebb kerülni egymáshoz.
Másnap bizalomjátékokkal kezdtük a napot, mivel az aznapi tevékenységünk a kötélkerti tevékenység volt, ahol egyrészt egymást kellett biztosítsuk, másrészt pedig egymás segítségével tudtuk teljesíteni a feladatokat. Pozitív meglepetés érte Tündét, amikor látta az összeszokottságunkat, az egymásba vetett bizalmunkat. Szerinte ritkán lehet ilyen jó csapatot látni. Ezt meg öröm volt hallani. Felvettük a szükséges felszerelésünket (sisak, hámok) és azzal irány a kötélkert! Megbeszéltük, hogy mit is jelent a komfort zóna, a tanulási illetve a pánik zóna. Először megtanítottak biztosítani egymást helyesen, így nem volt mitől tartanunk amikor a magasban voltunk. Három különböző feladatunk volt, amit teljesíteni kellett. A párhuzamos feladat, ahol 5 méter magasan két gerenda volt, amik egyre jobban távolodtak egymástól. Itt egymást fogva kellett átmenjünk egyik végéből a másikba, és itt megjegyezném, hogy mindkét páromra büszke vagyok, akik habár féltek, átjöttek velem a gerenda másik végére és bizonyították önmaguknak, hogy olyasmikre képesek, amiket soha nem néztek volna ki önmagukból. Másodiknak következett a falmászás, amely egyéni próba volt és felkészített a harmadik próbára, de egyben a legnehezebbre is: a Jákob lajtorjájára. Ebben a próbában kettes csapatokban kellett felmásszunk 5 gerendán 10 méter magasra úgy, hogy a gerendák egyre jobban és jobban távolodtak egymástól. Mindannyian megkínlódtunk ezzel a próbával, de utólag megérte.
Vasárnapi programunk egy expedícióban állt, amely által megtanultunk iránytűt illetve térképet használni. Névsor szerint ismét kettes csapatokba kerültünk, így mindegyikünk tapasztalni tudta milyen túravezetőnek lenni. Néha eltévesztettük az utat, de szerencsénkre Tünde segített nekünk és rávezetett arra, hogy magunktól kapjuk meg hibáinkat és kijavítsuk őket. Az útvonalunk nem volt egyszerű, bozótokban, erdőben vitt utunk amíg kiértünk a Medve – tóhoz. Körbejártuk környékét, majd visszajöttünk, mert már kicsúsztunk az időből és ha nem szedjük a lábunkat, elkéssük a vonatunkat hazafele. Visszaérve mindenki gyorsan összepakolta csomagját, majd még egy gyors kiértékelésre volt időnk, amikor Tündével kiellemeztük a hétvégénket. A kisbusz már várt is minket, ami ezúttal Szovátáról vitt minket Segesvárig. Az utat a legtöbben végigaludtuk, mindenkit kifárasztott ez a kiruccanás.
Köszönjük a Barcasági Csángó Alapítványnak, hogy idén is megszervezte a pályázatot, köszönjük a Bethlen Gábor Alapkezelőnek a támogatást és köszönjük osztáyfőnökünknek, Simon Enikőnek, aki mindvégig támogatott és előtérbe helyezett.
Összegzésként nyugodtan kijelenthetem mindenki nevében, hogy jól telt, szórakozató volt és egyben tanulságos: a sok kacagás mellett megtanultuk az egymásba vetett bizalmunkat minden térre kiterjeszteni, egymást ösztönözni és bíztatni és nem utolsó sorban megtanultunk egymás igaz barátai lenni.
Sipos Emese
-----------------------------------------------------------------------
Három nap Csíkrákoson
A tavalyi tanév végén, osztályunk sikeresen pályázott a Barcasági Csángó Alapítvány által meghirdetett osztályszellem díjra. Nagy volt az örömünk, amikor az évzáró ünnepségen meghallottuk, hogy egy kétnapos kirándulást nyertünk.
Lázasan vártuk az új iskolai év kezdetét, hogy végre megtudjuk, hová szól a kirándulás. Az osztályfőnök elöljáróban csak annyit közölt velünk, hogy nem kétnapos, hanem háromnapos lesz a kirándulás, de a helyszín még meglepetés marad.
Utazás előtt pár nappal tudtuk meg, hogy Csíkrákosra fogunk utazni, ahol azon fogunk dolgozni, hogy osztályközösségünk még összetartóbb legyen, mint amilyen most. Két, számunkra elég kellemetlen dolgot is közölt velünk az oszti: szülői beleegyezéssel senki nem vihet telefont magával és vonattal fogunk utazni.
A vonattal történő utazásba hamar beleegyeztünk, mert kalandosnak tűnt, de arról fogalmunk sem volt, hogyan fogjuk kibírni a három napot a drága telefonjaink nélkül.
Indulásunk kalandosan kezdődött, mert bár a vonat indulása előtt másfél órával az osztályfőnökünk már a pénztárnál állt jegyeket váltani, mire végre kézbe kapta azokat, még öt perc választott el a vonat indulásától.
A vonatban nagyon jól szórakoztunk, mert telefonok hiányában volt időnk kártyázni, beszélgetni, egymásra figyelni.
Este fél nyolc körül érkeztünk meg egy nagyon sötét állomásra. Szerencsénkre a kalauz megmutatta melyik ajtónál szálljunk le, mert ha nem mi a vonatból egyenesen valami árokfélébe ugrottunk volna. Hála Istennek mindenki szerencsésen leszállt és végre találkozhattunk az értünk felelő csapatvezetővel.
A szállásunk elfoglalása után vacsorázni mentünk, amit csapatjáték követett, amelynek az volt a célja, hogy a vezetőnk is megismerjen minket és mi is őt. A játékot a célok és elvárások megfogalmazása követte. Egy nagy fehér lapra felírtuk, mit várunk el a tevékenységektől és a szabályokat, amiket be kell tartanunk az ottlétünk ideje alatt.
Miután ezen is túlestünk, végre mehettünk a szobánkba, ahol hősiesen bírtuk a beszélgetést, ki éjjel egyik, ki kettő-fél háromig. Amilyen büszkék voltunk magunkra, hogy milyen hősök vagyunk, annyira rosszul esett, amikor a vezetőnk jött reggel negyed nyolckor költeni. Muszáj volt talpra állnunk, mert nem lehettünk éjjel legények és nappal lepények. ( Egy másik csoport vezetője mondta ezt nekünk.)
A második napunk nagyon jól telt. Rengeteget játszottunk és a legtöbb játéknak az volt a célja, hogy a feladatokat egymásra odafigyelve kellett megoldani. Nagyon sokat nevettünk, bár az is az igazsághoz tartozik, hogy nem minden játék volt a kedvünkre való, de a vezetőnk nem tágított, minden játékot végig kellett játszani. Úgy gondoljuk, azt akarták velünk megértetni, hogy bármennyire nehéznek vagy unalmasnak, értelmetlennek tűnik is egy feladat azt meg kell oldani. Ez akkor vált világossá számunkra, amikor este mind az egészen egy szőnyegen állva, úgy kellett azt megfordítanunk fejjel lefele, hogy nem léphettünk le róla. Első nekifutásnál mindenki mindenkivel veszekedett, többször is leléptünk róla, míg végül megértettük, hogy vagy odafigyelünk egymásra, összedolgozunk és okosan megoldjuk a feladatot, vagy reggelig kiabálunk és próbálkozunk. Végül jobbnak láttuk az első változat mellett dönteni, ami azzal járt, hogy a szőnyeg rövid időn belül megfordult a lábunk alatt.
Izgatottan vártuk az éjfélt, mert az egyik osztálytársunknak másnap születésnapja volt és már az első percekben megszerettük volna ünnepelni. Maffinokból egy kis tortát improvizáltunk, azzal köszöntöttük fel társunkat, aki nagyon örült az ajándéknak. Akkor derült ki, hogy az édesanyja is készített egy csokikból álló tortát, melynek belsejében sok finom cukorka volt, és amelyet az osztályfőnök gondosan elrejtett előlünk a megfelelő pillanatig.
Szórakoztatásunk mellett a szervezők arról is gondoskodtak, hogy földrajzi, történelmi és vallási ismereteinket is bővítsék. Második nap egy másik csoporttal együtt közös kirándulást szerveztek nekünk, melynek keretén belül megmutatták a Nagy – Hagymást, a Csiki medencét, a csíksomlyói dombot, ahol a pünkösdi búcsút tartják, az Olt-vizét.
Felhőtlenül szórakoztunk több mint egy órán át a másik csoporttal együtt és vidám hangulatban tértünk vissza szállásunkra.
Szabadidőnket beszélgetéssel, vásárlással, focizással töltöttük.
Legnagyobb szomorúságunkra eljött a hazautazás ideje is. Összecsomagoltunk és a vonat indulásáig még egy jót játszodtunk, majd amikor elérkezett az idő elindultunk az állomás felé. Hazafele az út rövidebbnek tűnt mint arrafele. A vonaton ébredtünk rá arra, hogy a telefonjaink nem is hiányoztak, hiszen bőven volt amivel az időnket eltöltsük.
Nem vagyunk egy széthúzó osztály, de úgy érezzük, hogy ez a három nap hozzásegített ahhoz, hogy még jobban megértsük, csak együtt érezhetjük jól magunkat, csak akkor leszünk igazán egy közösség, ha tudunk egymásra figyelni, ha közösen próbáljuk a problémáinkat megoldani. Jövőre is megfogjuk pályázni ezt a díjat, reméljük megint sikeresen.
Köszönjük szépen a szervezőknek, hogy lehetőséget nyújtanak az osztályközösségeknek ilyen élmények megélésére és köszönjük szépen nekik ezt a tartalmas és szép kirándulást.
Gödri Enikő osztályfőnök és az osztály
-------------------------------------------------------------------
Egy csapatépítő hordaléka
Három évvel ezelőtt rájöttünk arra, hogy a Zajzoni Rab István Középiskola diáktanácsának szüksége van útmutatásra, így fordultunk különböző csapatépítőkhöz. Idén volt a harmadik év, alkalom, hogy csapatépítőhöz folyamodtunk, mert nagyon hasznosnak éreztük és mivel minden évben jönnek új tagok fontos számunkra, hogy minnél hamarabb összehangolódjunk, közös célra jussunk, mivel az iskolai év rövid és sok mindent kell szerveznünk az iskola diákjai számára, de nemcsak.
Az idéni csapatépítő 2017 november 4.-én volt Tusnádfürdőn. A csapatépítő tevékenységet a Tusnad Trustbuilding cég biztosította, ahová 17-en mentünk tanár kísérővel együtt. Eleinte az idő nem kedvezett tevékenységünkhöz, így egy darabig a tevékenységeket beltérben végeztük két oktatóval, Butyka Lóránddal és Gabriellával, Babóval. Kedves és barátságos megjelenésükkel első perctől kezdve bizalmat keltettek bennünk. A feladatokat többnyire csapatokba végeztük el, kisebbekbe vagy nagyobbakba függöt attól, hogy milyen feladatot kaptunk. Minden egyes feladatot úgy kezdtünk, hogy a csapatépítők elmondták a szabályokat, a végén pedig lekövetkeztettük a tanulságot és megbeszéltük. Ebéd után jóra fordult az idő, a tevékenységeket a szabadban folytattuk, ahol ugyancsak csapatépítő feladatokat kellet elvégeznünk.
Az erdőben egyik legnehezebb feladatot jelentette az, amikor egy drótfonalas pályán, amely a fák közé volt kiépítve, közel a földhöz természetesen, mert nem voltunk kikötve, végig kellet menjünk úgy, hogy csak társunkban bízhattunk, és helyenként a felfüggesztett fonalakban, amelyek segédezközként szolgáltak. Annak ellenére, hogy első alkalom volt, nagyon jól teljesítettünk, mivel a 17 fős csapatot egy óra alatt végigvittük a pályán, úgy, hogy volt nehezítésünk is (két társunknak bekötték a szemét). Ez bizonyította, hogy nagyon együttmüködőek vagyunk. A feladat, amelyet kimondottan nagyon élveztük az a „Repülő mókus volt”. Ugyancsak csapatmunkán volt a hangsúly, mivel két magas fa közé két erős drótfonalra rá volt erősítve egy csiga amin áthúztak egy vastag fonalat. A fonal egyik végére kötötték a „mókust”, egyik társunkat és a társaság többi része kellet huzza, nagyon gyorsan, a fonal másik végét, aminek következtében „felrepült” a mókus. Leengedni pedig csak úgy engedtek le ha énekeltél valamit. Ami nagyon vicces volt. Sokan megismételték volna az érzés kedvéért, de már nem volt rá időnk, mivel már esteledett be. Közös vacsorával zártuk a napot.
Minden egyes feladat nagyon tanúlságos volt és hasznos. A Tusnad Trustbuilding tevékenységei által iagazán megértettük, hogy mi az a csapatmunka, a bizalom, a kitartás, a társunk iránti szeretet, a rendezettség és a helyes információ közlés.
Köszönjük nagyon szépen a Bethlen Gábor Alap Zrt. támogatását, azt, hogy hozzájárult élményeink dúsításához és csapatunk fejlesztéséhez. Azt biztosan kijelenthetjük, hogy nem volt hiábavaló a támogatásuk, mert igen hasznosnak bizonyult az idei csapatépítő.
Czoguly Mónika Mária
